Kommunisták "jótéteményei"
Romániában és Magyarországon, 1944 őszén zavaros idők uralkodtak. Augusztus 23.-án, a később nemzeti ünnepé váló napon, Románia cserbenhagyta addigi „szövetségeseit” és a Szovjetunió oldalán folytatta a háborút. A háborúnak és a szenvedéseknek azonban még nincs vége. Az átállt román haderő, a szovjet csapatokkal karöltve fel számolta az itt állomásozó német egységeket, majd, Észak-Erdély, Magyarországhoz visszacsatolt részeinek „felszabadításához” lát. Alig két hónap múlva, október 24.-én a 4. román hadsereg bevonult Szatmárnémetibe és Nagykárolyba, s ezzel helyre áll többé-kevésbé a korábbi román államterület. A magyar csapatok és a közigazgatás kivonul, azonban ez nem azt jelentette, hogy a román közigazgatás, a román hadsereg nyomában, elfoglalhatja helyét a városban. A felszabadított területeken ugyanis, szovjet közigazgatást vezetnek be, s a várost ideiglenesen Bukaresttől függetlenül, a helyi – főleg baloldali – erőkből szervezték meg. A szovjetek által tudatosan kreált köztes állapot, mind a magyar, mind a román félt bizonytalanságban hagyta Észak-Erdély hovatartozását illetően, így kényszerítve mindkettőt a vele való együttműködésre.
Egyvalami már ekkor biztos, s ezt a román politikai elit nagyon jól tudja és kihasználja: Románia a győztesek oldalán fogja befejezni a háborút. S mint minden győztes országban, így Romániában is, elkezdődik a béke megtervezése, s képzeletben már felrémlik egy „új és szép világ.” A korabeli román napi sajtó hű tükre e terveknek.
A politikai porondon ekkor két nagy tábor áll egymással szemben az úgynevezett történelmi pártok – Nemzeti Parasztpárt (NPP) és Liberális Párt (NLP) – illetve a baloldali pártok – Román Szociáldemokrata Párt (RSZDP), de mindenek előtt a nagy jövő előtt álló Román Kommunista Párt (RKP). Mindenki arra számít, hogy a háború befejezésével ők kerülnek hatalomra, s így ők szabhatnak irányt az országban történő dolgoknak. Ha abban az időben készültek volna közvélemény kutatások biztosan a Iuliu Maniu vezette NPP került volna ki abszolút esélyesként. Azonban az akkor néhány száz tagot számláló RKP tudta, hogy új szelek fújdogálnak Kelet-Európában, s bízott a mondásban, hogy hátulsókból lesznek az elsők.
Mind a két tábor bízva saját győzelmében elkészítette saját terveit a jövővel kapcsolatban. Először is, ahogy nyugaton, Németországban, Franciaországban, Olaszországban és a Benelux államokban is, a bűnösök megbüntetése került napirendre. Valakinek felelnie kellett az elmúlt négy év veszteségeiért, amelyek Románia esetében valóban kegyetlenek: Észak- Erdély elvesztése, háborús veszteség, holocaust. Mivel a román nép akkor sem – és a mai napig sem – volt hajlandó objektíven szembenézni a közelmúlt eseményeivel, előtérbe került az országban élő kisebbségek problémája. Azaz, mivel Antonescu és legszűkebb körének kivételével senkit sem tettek felelőssé a román politikai elitből, a korábban is jól bevált kissebségi kártya került kijátszásra.
A két politikai tábor eltérő módon ítélte meg az eseményeket, s ennek megfelelően az esetleges kirovandó büntetést is. Míg a kommunisták – főleg a sajtón keresztül – hangsúlyozták, hogy augusztus 23. új korszak kezdete az ország történelmében, (s nekik lett igazuk) addig, a történelmi pártok az addig folytatott, és jól bevált kisebbségpolitikát akarták folytatni. Az alapvető eltérés a két tábor felfogása között az előző korszak megítéléséből adódott. A különbség lényege az, hogy diktatúrának tekintették-e a Romániában és Magyarországon 1940-1944 között működő politikai rendszereket. Mind a két tábor elismerte, hogy egy diktatúrát ráerőltetnek a népre, s ebből kifolyólag ez nem vállalhat felelőséget a meghozott döntésekért és az esetleges bűnökért. Míg a román politikai elit mindkét tábora elismerte, hogy az Antonescu vezette rezsim egy diktatúra volt, addig csak a kommunisták állították azt, hogy a „Horthy rendszer” is az volt.
A kommunisták logikájából kiindulva mivel a „Horthy rendszer” egy „fasiszta diktatúra” volt, a magyar népet nem lehet felelőssé tenni az elmúlt négy évben elkövetett tettekért. Példaként azt hozta fel, hogy a Szovjetunió sem akarja megbüntetni az egész román népet az Odesszában és Ukrajnában elkövetet bűnökért (akkor még a közbeszéd témája volt ez is). Természetesen a kommunisták sem akartak szemet hunyni az elmúlt négy év felett (elvégre Észak-Erdély akkor Magyarország része volt), így követelték a magyar vezetők kíméletlen megbüntetését.
Ezzel szemben a történelmi pártok azt hangsúlyozták, hogy a „Horthy rendszer” nem volt egy diktatúra, mivel a döntések a nép támogatását élvezték. Ebből kiindulva az egész magyar nép megbüntetését követelték. A büntetés módját azonban, a jobboldalon belül is különböző módon képzelték el. Az enyhébb büntetések – mint a politikai elit felelősségre vonása – mellett, mint megoldási lehetőség felmerült az esetleges kitelepítés is. Ezt szorgalmazták többek között az erdélyi ortodox püspökök, akik egyik levelükben arról írnak, hogy a szovjet hadsereg, a román hadsereggel vállvetve, azért küzd, hogy elűzze a németeket és magyarokat Erdély ősi földjéről. Egyes újságok még élesebben fogalmaztak. AGazeta Transilvaniei szerint ugyanis, a románok és magyarok közötti ellentét a végső megoldáshoz érkezett. A cikkíró szerint, meg kell érteni, hogy Erdély földjének nem lehet két gazdája, a magyar lakosság összes vagyonát el kell kobozni, s ebből fedezni azokat a károkat, amit a magyar hadsereg okozott a visszavonuláskor. A cikk végkövetkeztetése: magatartásuk miatt, az összes magyart, akik bebizonyították, hogy nem hűségesek a román államhozki kell emelni , s helyükre románokat telepíteni, hogy az összes román egy helyen éljen. Egy későbbi cikkben már enyhébben fogalmaz az újság: együtt akarnak élni a kissebségekkel, de ugyanakkor urai is akarnak lenni az országnak. A cikkíró javaslata: „mivel egyes betegségek csak hosszas karantén után jelentkeznek, ezt kell tenni a szászokkal és magyarokkal, hogy kiderüljön, valóban demokraták-e.”
A kitelepítés, mint esetleges megoldás, hivatalos körökben is felmerült, ezt bizonyítja egy Ionel Poppal, a felszabadított erdélyi területek kormánybiztosával, készült interjú is. Szerinte: „amennyiben a magyarok lemondanak irredenta törekvéseikről, beilleszkedhetnek Romániába. E remény mellett azonban gondolni kell drasztikusabb megoldásra is, a lakosság kitelepítésére. Ez a kérdés azonban a béketárgyalásokon lesz eldöntve.”
Mindezeket figyelembe véve, lehet örülnünk, kellene annak, hogy 1945-ben Romániában végül is a kommunisták kerültek hatalomra???
(A korabeli román sajtó magyarellenes kirohanásai az 1944 őszi napisajtó lapjain olvashatók: ld. főleg a Dreptatea, Gazeta Transilvaniei, valamint a România Liberă és a jól ismert Scânteia c. napilapokat).{mosimage}
Sárándi Tamás
történész
